PROLÓGUS

Az istenek azért küldték az esőt, hogy kinyilvánítsák elégedetlenségüket, gondolta rosszkedvűen dr. Alekszej Goronaj, miközben a sekély, sáros vízzel teli gödröket kerülgette, melyeket a járművek lánctalpai, az ásók, a csákányok és a munkásbakancsok mélyesztettek a felázott földbe. Az agyagos talaj pillanatok alatt nyúlós masszává változott, amely ragadós ujjaival fogva tartotta a lábat, és fárasztó vánszorgássá nehezítette a járást. Hozzávéve ehhez a hideget és az utóbbi napok szélviharait, az embernek könnyen az az érzése támadhatott, hogy Ukrajnának ez az apró szeglete valamivel kiváltotta a felsőbb hatalmak nemtetszését.

Persze, lehetne rosszabb is, gondolta a doktor, miközben az enyhe emelkedőn a lakókocsija felé botorkált, és magában káromkodott a lépteit megnehezítő csúszós talaj miatt. Az évnek ebben a szakában már hó is fedhetné a vidéket, de az időjárás útjai kifürkészhetetlenek, és decemberhez képest még mindig szokatlanul meleg volt a levegő. Nem elég meleg ahhoz, hogy az esőről ne egy jeges zuhany jusson eszébe, de a havazáshoz mindenképpen.

A doktor óvatosan fellépett a betontömbökre, melyeket pontosan az acél hullámlemez lakókocsi fémlépcsője elé helyeztek. Nem akarta még jobban belenyomni a sárba a felkapaszkodást segítő tömböket. A kilincsbe kapaszkodva felhúzta magát a lépcsőre, majd belökte az ajtót, és belépett a lakókocsi belsejébe. Gondosan becsukta maga mögött a halk nyikorgással tiltakozó ajtót. Egy pillanatra megállt, hogy kiélvezze az aránylag meleg, mozdulatlan levegő kényelmét. Még az apró tábori hősugárzó sem tudta teljesen elűzni a csontjaiba és lelkébe befészkelődött hideget.

Valójában nem is az eső zavarta. Goronaj már a számát sem tudta, hányszor került ennél rosszabb körülmények közé. Bejárta az egész világot, dolgozott izzó hőségben és maró fagyban. Főként amiatt aggódott, hogy mit művelhet a szokatlan időjárás az ásatási helyszínnel, ahol még csak a munka kezdeti fázisában tartottak. Az esőzések egész szektorokat változtattak ragadós, süppedő iszaptengerré, ami szinte teljesen lehetetlenné tette a feltárási munkát. Bizonyos területeken a tanítványai vízhatlan ponyvák és esőkabátok védelmében dolgoztak, de még így is alig haladtak. Már történt is egy apró hiba, és csak nagyon kevésen múlt, hogy egy zsáknyi értékes leletmaradvány ne szóródjon szét a sáros domboldalon. Goronaj akkor majdnem leállította az ásatást.

De mégsem tette. Nem tehette. Egyrészt a szponzor csalódott volna, ha törli a programot. Az egyetemnek juttatott jelentős mértékű adománnyal gyakorlatilag a Seader-Krupp Corporation támogatta a kutatását, és egy pillanatig sem titkolták előle, hogy eredményre számítanak. Ha most feladná, a projekt elveszíthetné a támogatóját.

Volt azonban valami más is, ami arra késztette, hogy minden probléma és saját józan esze ellenére, amely azt mondta neki, hogy sokkal bölcsebb volna egyszerűen letakarni mindent és megvárni, hogy a körülmények jobbra forduljanak, folytassa a munkát. Az emberek már így is kezdtek morgolódni, mert attól tartottak, hogy nem készülnek el karácsonyig. Nem mintha a területre más is pályázott volna az ő egyetemi részlegén kívül, és a fenyegetőzések ellenére attól sem tartott igazán, hogy a Seader-Krupp valóban megszünteti a program támogatását. A világ legnagyobb és leggazdagabb megatársaságának egy ekkora kiadás legfeljebb némi aprópénzt jelentett. Goronaj gyanította, hogy egy jelentős felfedezés igen nagy reklámértékkel bírna a cég számára a nemzetközi médiában.

A doktor a tudomány embere volt, aki semmiben nem hitt, amit nem tudott kiásni és saját szemével megvizsgálni. Pedig az is tévedhet, gondolta, miközben megtörölgette vizes szemüvegét egy nem sokkal szárazabb ruhával. Mégis, valami azt súgta neki, hogy ennek az ásatásnak most van itt az ideje. Különös érzés volt, nem tudott volna magyarázatot találni rá, de minden idegszála vibrált tőle. Ha most feladja a keresést, tavaszig biztosan nem tud visszajönni, de nem erről volt szó. Nem. Erezte, hogy valami jelentőségteljes esemény van készülőben, és kezd kifutni az időből. Ha legalább ez a nyomorult időjárás hajlandó lenne egy kis együttműködésre!

A doktor felakasztotta száradni kabátját és kalapját a hősugárzó melletti fogasra, és odalépett a lakókocsi konyhapultjához. Miközben arra várt, hogy a hordozható melegítőben felforrjon a víz, az asztalon kiterítve heverő ásatási térképre pillantott. Önmagában nem is lett volna valami különösen ígéretes terület. A történet meglehetősen szokványosnak számított. A Kelet-Európa éhes és reményteljes iparát ellátni kívánó bányászok érctelérek után kutattak a vidéken, amikor néhány érdekes sziklaformációra bukkantak. Mélyebbre ástak, kétségtelenül abban a reményben, hogy eltemetett kincsre bukkannak – érdekes módon valamiért mindenki abban a hitben élt, hogy az archeológiai felfedezések minden talpalatnyi területe teli van ilyesmivel. Ám mindössze néhány különös kő- és fémtöredéket találtak, melyek végül a Seader-Krupp, a bányásztársaság partnercége révén eljutottak az egyetem archeológiai tanszékére és Dr. Goronaj íróasztalára. A doktor ezen a vidéken még soha nem találkozott ezekhez hasonló leletekkel. Szerszámok, esetleg fegyverek maradványainak tűntek, de túlságosan töredékesek és régiek voltak ahhoz, hogy rekonstruálhassák őket, és megpróbálják megállapítani, a történelem mely civilizációjából vagy érájából származhatnak.

A legérdekesebb dolog a töredékekkel kapcsolatban – ami alapján dr. Goronaj azt gondolta, hogy találnak valamit az ásatások során – az volt, hogy nagyon réginek tűntek. Sok ezer évesnek. És ha így van, akkor ezek a fémdarabkák igen érdekes leletek. Volt köztük vas, réz, ezüst és arany is, de túl tisztának tűntek ahhoz, hogy finomítás nélkül hozták volna létre őket, márpedig az ilyesfajta fémek Ukrajnának ezen a részén teljesen ismeretlenek voltak abban a korban.

Amint a doktor egy csésze gőzölgő kávéval leült, hogy tovább elmélkedjen az asztalán a papírok, fotók és az ásatási helyszín térképei között heverő töredékeken, hangos kopogtatás hallatszott a lakókocsi fémajtaja felől – mintha csak az eső dobolása erősödött volna fel. Kinyitotta az ajtót, és beengedte csöpögő, ziháló tanítványát, Gregort. A fiatalember orosz katonai pelerinje ellenére bőrig ázott, és teljesen kifulladt, mire az esőben és sárban a doktor lakókocsijához ért, de az arca ragyogott, szeme pedig fényesen csillogott az izgatottságtól.

– Gregor, mi a fene történt? – kérdezte a doktor a levegő után kapkodó tanítványtól. Az ifjú Gregor néha valóban kissé izgága volt, de ilyen állapotban még sosem látta.

– Doktor, jöjjön gyorsan, ezt látnia kell! – Gregor lélegzetet is elfelejtett venni, annyira igyekezett, hogy érthetően mondja el ezt a néhány szót. – A keleti szektorban... találtunk... találtunk valamit!

A pokolba, gondolta a doktor, nem kellett volna megszárítkoznom. Felkapta kabátját és kalapját, és követte Gregort a szakadó esőbe. El kellett ismernie, a fiú lelkesedése rá is átragadt. Érzett valami bizsergést legbelül, valamit, ami azt sugallta: „Megvan. Ez az, amire vártam.”

Ánya, dr. Goronaj másik tanítványa szinte áhítattal térdelt a lelet mellett, a vízhatlan ponyva védelmében; úgy hajolt fölé, mint aki készen áll rá, hogy bárkitől megvédje a tárgyat. Vízcseppekkel és sárpettyekkel tarkított arcán ragyogó mosoly tűnt fel a doktor láttán. A férfi bebújt a ponyva alá és letérdelt a lelet mellé, melyet óvatosan néhány száraz törülközőre fektettek – isten tudja, honnan szerezhették őket ebben az időben. Gregor izgatottan leguggolt, és türelmetlenül várta, hogy mi fog történni.

– Rendben – ereszkedett térdre a doktor. – Lássuk, mit találtunk.

– Ánya már beszélni kezdett volna, de a férfi egy kézlegyintéssel elhallgattatta. Mindig jobban szerette megvizsgálni a leletet személyesen, mielőtt meghallgatja alárendeltjei beszámolóját. Feltette a kabátja zsebéből előhalászott, még mindig nedves szemüvegét, és alaposabban is szemügyre vette a leletet.

A tárgy egy körülbelül egy méterszer egy méteres, tíz centi vastag, megközelítőleg négyzet alakú agyagtábla volt. Meglepően jó állapotban vészelte át az éveket, mindössze néhány apró csorbulást lehetett felfedezni a szélein. Ha ugyanabból a korból származik, mint a fémtöredékek, akkor kész archeológiai csoda, hogy ilyen jó állapotban megmaradt.

A sima felületbe tökéletes spirálban méltóságteljes, szögletes jeleket véstek; a jelek a tábla széle felől a közepe felé haladva egyre kisebbek lettek, és végül elérték a tábla közepébe vájt szimbólumot. Az ásatás halogénvilágítása és az agyag nedvessége miatt úgy tűnt, mintha a jelek sötét domborművekként emelkednének ki a tükörsima táblából. Goronaj nem sietett, kényelmesen tanulmányozta a leletet, és csak egy csendes „hmmm” hagyta el az ajkát, amikor óvatosan letörölt egy sárfoltot a tábláról, hogy jobban meg tudja nézni az egyik jelet. Végül hátradőlt, és vizes, ősz szakálla mögött elmosolyodott.

– Lenyűgöző. Egyszerűen lenyűgöző. Sosem találkoztam még ilyen írással. Enyhe hasonlóságot mutat némelyik rúnaírással, mégis teljesen ismeretlen stílust és fogalmazást képvisel. – Ányához fordult. – Hol találták?

– A nyolcas árokban – felelte a lány. – És amikor kiemeltük a helyéről, nagyon nehéznek tűnt. Könnyen lehet, hogy van valami az agyag belsejében. Talán kő vagy fém.

Hihetetlen, gondolta Goronaj. Micsoda felfedezés! Ha valóban elrejtettek valamit a tábla belsejében, akkor bizonyára teljesen ép maradt, tekintve az agyagburok állapotát.

– És doktor... – tette hozzá Ánya szégyenlős mosollyal. – Úgy gondolom, mágikus.

– Valóban? – A doktor idősebb tudós volt, aki még mindig nem tudott teljesen hozzászokni a gondolathoz, hogy a mágia visszatért a világba. Ánya szakterülete azonban a pszichometrikus archeológia volt, és különleges érzékeivel a tárgyak aurája alapján tudott információkat gyűjteni a leletről. Dr. Goronaj nem értette, hogyan működik a módszer, de már elég mágikusan fogékony archeológust látott ahhoz, hogy tudja, működik.

– Milyen értelemben mágikus? – kérdezte.

Ánya vállat vont, és megrázta a fejét.

– Ebben nem vagyok biztos. Vannak bizonyos jelek... szóval van valami körülötte, de még sosem találkoztam hasonlóval. Azt érzékeltem, hogy nagyon régi darab. Akármi is a mágia forrása, odabent kell lennie.

– Nos, akkor majd megnézzük a belsejét is. Ánya, gyűjtse össze az embereket, és szervezze meg a szállítást az egyetemre, amilyen gyorsan csak lehetséges! Szükségünk van a különleges berendezésekre, hogy megröntgenezzük, és elvégezzünk rajta néhány vizsgálatot. Hátha megtudunk róla egy kicsivel többet. – A doktor elmosolyodott és rácsapott Gregor vállára. – Gregor, segítsen visszavinni a lakókocsimhoz, a szállításig ott fogjuk őrizni. Úgy tűnik, barátaim, Télapó már karácsony előtt egy héttel ajándékkal kedveskedett nekünk.

Dr. Goronaj és Gregor óvatosan műanyag védőfóliába csomagolták a leletet, majd ráterítettek néhány törülközőt is, mielőtt a két végénél fogva felemelték a táblát. Ánya igazat mondott, sokkal nehezebb volt, mint az ember várta volna, de Goronaj annyira fel volt villanyozódva, hogy akár egyedül is fel tudott volna emelni tízszer ekkora terhet. Elővigyázatosan, aprókat lépdelve araszoltak a doktor lakókocsijához, egy másik tanuló pedig előrerohant, hogy kinyissa nekik az ajtót. Gregor egy alkalommal kis híján elvágódott az agyagos sárban, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, mielőtt kénytelen lett volna elengedni terhét. Szégyenlősen rámosolygott a doktorra, aztán még nagyobb odafigyeléssel koncentrált a feladatára.

Amint letették a táblát a munkapadra, dr. Goronaj már el is feledkezett átázott ruháiról és időközben kihűlt kávéjáról. Eltávolította a csomagolást, és a lakókocsi világításában jobban szemügyre vette a tárgyat, miközben óvatosan letisztogatta róla a sárdarabokat. Gregort elküldte egy fényképezőgépért, hogy holofelvételt készítsenek a leletről.

Goronaj tekintete a tábla sártalanítása közben a kis asztal mellé helyezett táskájára tévedt, és ez beindított benne egy folyamatot – mintha éppen most jutott volna eszébe valami. Transzba esve indult a táska felé, feltette az asztalra, és kivett belőle egy vastag, fekete hajítókorongra emlékeztető tárgyat. Azután előszedte a zsebirodáját, beledugott egy adatchipet, és rögzítő módba kapcsolta az apró szerkezetet. Az ajkához emelve beszélni kezdett:

– Céltárgy megszerezve. Találkozunk a megbeszélt helyen. Utasítást kérek. – Kihúzta a chipet, belecsúsztatta a fekete korong tetején egy keskeny résbe, és az ablakhoz vitte a tárgyat. Amikor elhúzta az ablakot, megállapította, hogy odakint ugyanolyan hideg és sötét van, mint nemrég volt, és az eső is ugyanúgy szakad. Megnyomott egy rejtett kapcsolót a korong oldalán, letette a szerkezetet a párkányra, és hátralépett, amikor az halk zümmögéssel életre kelt.

Halk koppanás hallatszott, ahogy a korongból valami az ablakpárkányra hullott. Aztán a berendezés felbúgott, és kicsi, de erős hajtóművével a levegőbe emelkedett, akár egy repülő csészealj. A búgás hangosabbá vált, a műanyag robot pedig kisuhant az ablakon, és eltűnt az éjszakában. Az üzenet úton volt.

Goronaj nem is figyelt a robot távozására. Figyelmét száz százalékig lekötötte a hátrahagyott tárgy, az ablakpárkányon heverő műanyag chip. A doktor megnyalta kiszáradt ajkát, akár egy szomjazó vándor a sivatagban, amikor meglát egy oázist. Remegő kézzel, óvatosan – szinte tiszteletteljesen – felemelte a chipet, és beillesztette a bal füle mögötti aljzatba. Meghallotta a megnyugtató kattanást, és a kapcsolat létrejöttekor megremegett, torkából pedig halk nyögés tört elő.

Az energiahullám intenzitása felért egy orgazmussal. Érezte, ahogy megtölti a végtagjait, és átszalad az egész testén. Olyanná vált, akár egy legendabeli hős, egy isten. Semmi nem volt, amit ne tudott volna megtenni, semmi nem állhatott az útjába. Halványan emlékezett rá, amikor első alkalommal tapasztalta ezt az érzést – röviddel azután, hogy találkozott az innen származó leletekkel amikor néhány különös férfi meglátogatta őt az éjszaka közepén, és megmutatta neki a hatalmat és a dicsőséget, amely az övé lehet. Az erő elmosott minden kételyt, minden félelmet. Tudta, mit kell tennie.

Felkapta az asztalon heverő kalapácsot, és teljes erejéből rávágott vele a táblára. A kemény agyag megrepedt az ütés ereje alatt, mindenfelé apró szilánkok repkedtek. Goronaj újból lecsapott, majd megint, és a felületen sötét repedések futottak szét; a finom rajzolatok és szimbólumok néhol kivehetetlenné váltak. Az agyagtábla mélyén, a repedéseken keresztül valami megcsillant.

Goronaj gyorsan félresöpörte a szilánkokat, hogy jobban megnézhesse, mit rejt a lelet. Ekkor lépett be a lakókocsiba a fiatal Gregor, kezében a holokamerával. Becsukta maga mögött az ajtót, a doktor felé fordult, és döbbent arccal mozdulatlanná dermedt, amikor meglátta tanárát, aki kalapáccsal kezében állt a tábla töredezett maradványai felett.

– Dok... doktor Goronaj! – hebegte. – Mit művel? – A doktor vadállati pillantásától visszahőkölt, egyenesen nekihátrált egy vázlatokkal teli állványnak, amely hangos csattanással dőlt el, a lakókocsi padlójára ömlesztve a rajzokat.

Goronaj elvigyorodott, az energia zubogott és dalolt az ereiben. Előrelépett, mire Gregor megpróbált még távolabb húzódni tőle, de átesett az állványon, és elterült a földön, a papírok között. Sután felemelte a kezét, mintha azzal akarná elhárítani a közeledő veszélyt.

– Doktor, kérem! Ne, ne tegye! Könyörgöm...!

Gregor rimánkodása zene volt Goronaj fülének. Felemelte a kalapácsot, és egymás után többször is lecsapott vele a fiatalember koponyájára, amíg a kiabálás el nem halt, és a szétszórt papírokat át nem itatta a vér. A hatalom érzése egyszer csak elhalványult, és a doktor újra önmaga volt. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig állt ott mozdulatlanul, és elborzadva meredt fiatal tanítványa holttestére, aki mindig is izgalommal és példátlan lelkesedéssel viseltetett az archeológia irányában, és aki oly gyakran rohant be az irodájába valamilyen új ötlettel vagy felfedezéssel, amiről beszélni szeretett volna vele. A véres kalapács kicsúszott elmerevedett ujjai közül, és tompa puffanással landolt a padlón.

– Gregor... – suttogta. – Istenem, édes Istenem, mit tettem?

Végül elszakította a tekintetét Gregor testéről, és visszafordult a darabokra zúzott agyagtábla, és a belsejében csillogó valami felé. Pontosan tudta, mi történt. Érezte a kiégett, és most már használhatatlan chipet a füle mögé ültetett adatjackben. És még mindig szomjazott arra, amit tartalmazott. A parancsolói várni fognak rá – a különös, sötét emberek, akik éjszaka jöttek el hozzá. Várni fogják, hogy megfizethessék neki a szolgálatait, és újra meg fogják ajándékozni a hatalom és a dicsőség érzésével.

Goronaj lényének egy része undorodott attól, amit tett. Szeretett volna kitalálni valamit, hogy visszahozhassa Gregort, hogy kijavíthassa, amit elrontott, de már elkésett. Visszatért az asztalhoz, és eltávolította a törmeléket a csillogó tárgyról, majd védőfóliába és száraz ruhákba csavarta. Betette az értékes leletet a táskájába, aztán mélyen a fejébe nyomta a kalapját, és az ajtóhoz lépett. Most az egyszer hálás volt az esőért és a sötétségért.

Amikor kinyitotta az ajtót, és kisurrant az éjszakába, eszébe jutott, hogy az istenek mégsem elégedetlenségük jeléül küldték az esőt. Inkább segíteni akartak vele, hogy új szolgálójuk teljesíthesse a feladatát. Eljött az idő... a Ragnarok ideje.